Roland síelni tanul :)
Hosszas rábeszélést követően, Roland beadta a derekát és felmentünk a hegyekbe 3 heti hideg meleg élelemmel, 8 bőrönddel, egy sishával és sílécekkel felszerelkezve – egy hosszú hétvégére. Kétórás cuccbehordást, felpakolást, kipakolást követően átvettük a síelés alapjait elméletben. Roland lelkesedése töretlen volt már pár hete: fene a hidegbe, a lécekbe, a sok cuccba, menjünk inkább melegbe…ááááááá…egyszer mindent ki kell próbálnunk! És én is kötöttem az ebet a karóhoz: jóóó ez, meglátod! Napsütés, havas lejtők, adrenalin, ez kell nekünk!
Másnap gyorsan kidobott az ágy, az első sokk akkor ért, amikor kinéztem az ablakon. Azon gondolkodtam, hol vagyunk? Nem láttam át a hopelyheken, kint három méter hó volt és akkora vihar, hogy csapkodta az ablakot. Első gondolatom az volt, hogy Roland fejére húzom a takarót és takaros kis szállásunkon valamivel majdcsak elütjük az időt…de fürgébb volt, kiugrott az ágyból és máris felsóhajtott: Jesszusom!!! Bögrém ezt komolyan gondolod? Odafönt tuti megfagyunk… Megjelent az arcomon egy kínos mosoly és gyorsan elkezdtem kidobálni a legmelegebb pullovereket a szekrényből.
Bekaptuk a reggelinket és nyitásra már a felvonóknál voltunk. A helyzet semmit sem változott, sőőőt, de nagyon büszke voltam, mert zokszó nélkül értünk a hegy tetejére a – 20 fokban, miközben nekem sem volt melegem. Ott beigazítottuk a “csízmákat” és elindultunk lefelé. Roland két méteres terpeszben, gyök kettővel araszolt lefelé, miközben az egyik botja beakadt a lába közé, attól féltem kárt tesz magában, próbáltam követni, de rázkódtam a nevetéstől. Úgy tűnt, mintha két pancser életében előszőr csatolt volna léceket a lábára. Próbáltam túlkiabálni a szelet, persze teljesen feleslegesen. A pálya ideális tanulóterep volt: alul jég, rajt(a) fél méteres szűz hó, orkán, bepárásodott síszemüvegek, semmit sem láttunk. Az első perec jól ment, a csontok is egyben maradtak, erre szerintem Roland fejben már jó előre kifejlesztett egy technikát, mert nagyon rutinosnak tűnt.
Délben volt az első törés, de addigra már vagy négyszer is megjártuk a pálya tetejét, ezért gyorsan felvetettem, hogy igyunk egy kis bátorítot, mert láttam rajt(a), hogy most aztán tényleg kell a power. A hüttében azért én is ledöbbentem, amikor Roland levette a dzsekijét: csurom csurom víz volt mindene, még az alsógatyájából is csavarni lehetett a vizet. Gyorsan bedobtam, hogy ez tök természetes, nincs ebben semmi kivetnivaló, csereljünk cuccot, nekem úgyis melegem van. Volt…persze…egy fenét… No de megvolt a cél, így ruhacserét és egy kis lelkifröccsöt követően máris robogtunk felfelé. Magam is meglepődtem Roland töretlen lelkesedésén és jó kedvén, nem kevésbé a rohamos fejlődésén. Normál utazó sebességre kapcsolt délutánra – talán a forralt bor hatása, vagy az elszántsága vitte előre, nem tudom, de nem hittem a szememnek! A félelem legapróbb jelét sem láttam rajta, olyan volt, mint a bukósisakos 50 centis kölykök, akik száguldoztak lefele. Mielőtt ránkzárt volna a pálya, felvetette, hogy menjünk fel a csúcsra még utoljára – megjegyzem: fekete pálya… 10 perc alatt tettük meg lefele az utat, alig értem utol a kanyarokban. Annyira boldog voltam, hogy örömkönnyeket hullattam.
Indulásunk előtt megfordult a fejemben, hogy talán kár volt erőltetni ezt az egészet… De decemberben, megismerkedésünk előtt Anyuékkal elmentem síelni és ott, a hegyekben, újra megtaláltam önmagam. Ezért volt számomra fontos, ezért erőltettem annyira, hogy együtt is átéljük az egészet.
Este vacsi közben kiderült, hogy a csapat többi tagja délben feladta és visszatértek a szállásra. Dühöngtek a vacak időn, miközben mi mosolyogva ültünk közöttük és nem értettük, hogy nem élvezték.
Másnap már reggel 7kor arra keltünk, hogy szokatlanul világos van. Csak hunyorogni bírtam az ágyban. Verőfényes napsütés, 15 fok, ejjjha! Igazi ajándék! Bögremeglepetés! Rolandot sem kellett már bíztatni, úgy kapta magára a cuccát, mintha időre mennénk. Beért a tegnap, nagyon is! Száguldoztunk le föl! A kis adrenalinvámpír elől, és pedig szorosan mögötte, nehogy valaki letarolja. Volt már minden: egyszer csak eltűnt az erdőben és két kanyarral később a fák közül oroszlánüvöltéssel tért vissza a pályára. Gondoltam, nem lehet ilyen szerencsém: ez a fiú egy tökély! Asszem már a második napon többet pereceltem, mint a legkedvesebb tanítványom…és megintcsak azt tudom elmondani, hogy ennyire boldognak már régen nem éreztem magam!
A harmadik nap csatlakoztunk a rutinos síelőkhöz, akik nemhogy nem vártak ránk, hanem Roland volt a felvezető! Úgy ment el mindenki mellett, mintha síléccel a lában született volna. Nem hittem el. Ezt is köszönöm Neked!!! Annyira!!!
Ma ültünk a kocsiban és mentünk ki vacsizni Soroksárra Anyuékhoz egy gyors puszira, mivel holnap mennek el síelni egy hétre. Útközben megszólal Roland: azért most nagyon irigylem Őket basszus…
Reakciók